Egyszer írtam arról, hogy van az a régi, iskolából ismerős illető. Akivel egy cégnél dolgozom, és két-három hónapja szóba elegyedtünk.

Kíváncsi voltam rá mint ember. Így nyitottan fordultam feléje. Tudom, tudom. Nem sok férfi közeledik egy nő felé baráti szándékkal. S azt még kevesebb pasi tudja, hogy én csak akkor vagyok ennyire közvetlen egy frissen megismert pasival, ha abszolút barátian tekintek rá. Na, ezt szokták félreérteni! S azt meg nem érteni, hogy bár közvetlen vagyok, még is tartom a három lépés távolságot, és egyáltalán nem kacérkodom, flörtölök velük. Ha meghívnának sörözni a sarki kocsmába, akkor vigyorogva igent mondanék, és legurítanék vagy egy bubis gyömbért vagy egy pohár sört – velük. De nem hívnak, mert nem néznek a haverjuknak. Hanem egy nőnek, aki tetszik nekik, de nem igazán tudnak vele mit kezdeni, mert úgy viselkedik, ahogyan.
Mindig van egy fordulópont. Amikor vagy egy határozott jelzéssel vagy szóban kifejezem, hogy ők számomra csak barátok. És örülnék, ha ezt ők is így gondolnák vica verse. Ezt vagy elfogadják vagy nem. Általában el. Gondolom, a remény hal meg utoljára.
Csak hát szerintem van nő és férfi között barátság.

Ezek a kapcsolatok úgy zárultak eddig, hogy a pasinak lett állandó barátnője. Én pedig szépen visszavonultam. Mert úgy gondolom, hogy egy pasi életébe csak egy nő fér el.
Az enyémben pedig csak egy pasi. De az már más lapra tartozik. Vagy nem?

Na szóval, visszatérve a fennemlített illetőre. A sztori most ott tart, hogy még barátként sem igazán tudom elfogadni. Bár eleinte érdekes embernek tartottam és a kíváncsiság hajtott a kommunikáció fenntartására, a múlt héten úgy tűnt, ebből nem igazán lesz még barátság sem. Nem az én hullámhosszom az övé.
Csak egy dolog miatt lennék képes továbbra is tartani vele a kapcsolatot: olykor tükröt tart nekem. Azaz megjegyzéseivel, odamondásaival (melyek szerintem nem tudatosak), lökdös a saját magam jobb megismerése felé. Erre példa a múlt heti eset. Amiből a Megoldás lett.

Szóval, még képlékeny, mi lesz vele.