Az már mond valamit, hogy a googlereader szerint csak két követőm van rss-en keresztül. Vagyis noone. Mert hát mindkettő én vagyok más-más emailcímmel. Hogy miért kétszer, azt most inkább nem részletezem. Macerás.

Úgyhogy duplán és triplán tisztelem azon rendszeres látogatóimat, akik nap mint nap idekattintanak.

Mert ugyan állítom, hogy magamnak írok, de mint extrovertált és magasan ívelő szemöldökkel (természetemnél fogva színészi-drámai típus vagyok vagy valami ilyesmi) megáldott személyt inspirál a figyelem. A mások figyelme.
De tényleg! Az hozza belőlem ki a legtöbbet, ha van közönségem. (Ez nem egyedüli jelenség, mert pár, ilyen személyiség jeggyel felruházott embert ismerek.) Ergo, táncolni is akkor tudok igazán, ha látják, és az írás is így működik. Ha van kinek.

Különben érdekes, hogy itt van bennem a lehetőség (kiben nincs?) a nagyobb népszerűségre, és valahogy nem izgat. (Pedig kéne. De ez egy másik sztori.) S az is itt van, hogy a városom szülöttje, majdnem névrokonom (csak a vezetéknevünk egy betűje nem egyforma) és kb. hasonló korú nő népszerű lett a neten keresztül. Olyan, mintha ő élné meg azt, amit egyszer már magamban kigondoltam, milyen jó lenne az nekem. Pl. ő volt rádióbemondó is. Jelennek meg írásai havi magazinban. Amellett, hogy a neten továbbra is menő honlapja van. Lassan egy könyvet is összehoz. Kinn él Angliában, a kisebbik gyermekének a keresztneve ugyanaz, mint az én kisebbikemének.
Még mikor itt lakott a városban, össze-összekevertek bennünket. Közben gőzünk sem volt arról, hogy ki a másik. Most sem igazán.
Fura az élet. Jó néhány párhuzammal megáldva.

Értekeztem már korábban az ismertség, népszerűség kérdéséről, de bárhogyan vizsgálom magamat, e téren is kettős érzés és vágy van bennem. Jól esne, ha pl. a blog felkapott lenne, viszont megszólalna az önbizalom-hiányos és szerény (van ilyen is) énem is: de hát mire fel tetszik a blogom az embereknek?
Így meg jóhogy nem lesz több, rendszeres olvasóm!

S így továbbra is örülök annak, ami van.