Ma reggel a futás második felében úgy éreztem, menten felbukok, de hajtott a maximalizmusom és a céltudatosságom: le kell futnom a penzumot, különben, hogy fogok így fejlődni. Szóval, az adag letudva.

Tegnap megkérdezte valaki, milyen stílusban futok. Az jutott az eszembe, hogy hülye kérdésre még hülyébb választ fog tőlem kapni. Mostanában, hogy újra kezdtem, örülök, ha teljesíteni tudom, amit kiterveltem aznapra . Egy ideig megy a peckes tartás, de aztán ugye jön a vörösödő fej, fújtatás és a kocogásra emlékeztető lábvonszolás.
De ő szerené látni, hogyan futok! – erősködött. Tény, hogy egy idő után már látványosságba (lásd előbbi mondat 2. fele) megy át a futási akcióm, de azért túlzásokba se essünk. Még tudományos alapon se! Úgyhogy kedvesen nem vettem tudomást e kérésről.
Persze ma futás közben azon járt olykor az agyam, milyen stílusban is teszem ezt, és igyekeztem életet vinni az utolsó 10 percbe is, mikor már legszívesebben felborultam volna.