Tegnap a vonaton az Illúziókat olvastam. Korábban is izgatott a következő mondat lényege: “Szabadságunkban áll bármit megtenni, amit meg akarunk tenni.” Általában hozzátesszük: ” … ha ezzel nem bántunk meg másokat”. Egy nagyon jó példát hoz fel R.B. a könyvében, mennyire hülyeség megtoldani ezt a két tagú mondatot. Nem idézem most, aki kíváncsi rá, elolvassa majd a könyvet.

Egy megvilágosodott ember könnyedén (nekünk így tűnik) közlekedik úgy a világában, hogy nem bánt meg senkit. De: várhatom-e magamtól, hogy ezt a kitételt 100 %-osan tudjam teljesíteni. Azt hiszem, nem. Mert ha tudatosan mindenkinek meg akarnék felelni, akkor elveszteném önmagamat, legalábbis így érezné az egom. … De annyira relatív és szubjektív és spirituális ez a kérdés, hogy nagyon nehezen és több oldalon keresztül lehetne rá választ adni.

Mindenesetre arra már rájöttem (régen), hogy minden csak nézőpont és döntés kérdése. Ahogy R.B. is írja, “mi magunk választunk, úgy fogjuk-e fel, hogy árt nekünk, vagy sem. Mi döntjük el. Senki más.” …

A saját életemből tudok erre a ‘döntés’ témára példát hozni, – bár konkrétan nem a megbántásról szól. Párszor már meglepett a Kedvesem bizonyos dolgaimra való reagálásával. A legtöbb engem ismerő embernél (legyen az pasi vagy nő) azt tapasztaltam, hogy ki nem állhatja vagy unja, ha megmagyarázok sajátos módomon valamit, illetve sokat beszélek. Szerelmem reakciója: “Úgy imádom, mikor magyarázol”. és megpuszilt. … Paff! … Nos, tudnék még hasonló esetet említeni. Ő úgy döntött, hogy egészen másként áll a hülyeségeimhez, mint mások. És ezzel a cselekedetével bizony elgondolkoztatott, és ráébresztett egy-két dologra.