Sok-sok éve elalváskor, mikor nehezebben jött álom a szememre, komoly dolgokon (is) törtem a fejem. (Fura megoldás az álominvitálásra.) Ilyen alkalmakkor vettem a bátorságot és belegondoltam, mi van az űrben, mi van azon túl. Persze, hamarosan kilyukadtam annál a résznél, hogy ez a személy, ami most jelenleg vagyok, és csak erről tudok, egyszer megszűnik létezni. Fájdalmasan és rémisztően belém nyilalt ilyenkor a megsemmisülés, a nem létezés érzése (ha van olyan egyáltalán). Szűköltem csendesen a félelemtől, talán sírtam is. Már nem emlékszem. De rémült voltam és féltem. … hát ennyit az alvásról.

Tegnap újra találkoztam ezzel az érzéssel. Feküdtem az ágyon, végignéztem a szobámon, melyet annyira szeretek. Az egyébként fontos céljaim kacagnivalónak tűntek rögtön. Csak egyet szerettem volna, s közben pattogtak bennem a kérdések: miért van így; miért nincs velem.