Sétáltunk. A patak közepén egy sziklán ülve egy vadkacsa párt vettünk észre. Meg is jegyeztem, hogy az egy pár.

A kisebbik gyermekem nagy bölcsen megszólalt:

– Mert most a pározás ideje van – majd hozzátette, – nem csak a kacsáknál.

– Kire gondolsz még? – kérdeztem.

– Az embereknek is.

(Rögtön magamra gondoltam. Talán van némi igazság benne.)

Megragadtam az alkalmat a tesztelésre. Már régen volt az életemben olyan férfi, akit a gyerekek is ismertek és elfogadtak, elég könnyen. Talán ma már másként állnának hozzá.

– És mit szólnátok ahhoz, ha anyának lenne barátja?

– Semmit – szólt mindkettő. – Eddig is sok barátod volt.

– Azért túlzásokba ne essünk! – hördültem fel. De persze nem a pasijaimra gondoltak. – Én az amolyan barátra gondoltam – igyekeztem pontosítani.

– Jaaa! Az sem baj! … X.Y. -t is szerettük – érkeztek a megnyugtató válaszok.

A jövőm ezen része miatt nem kell aggódnom. Mármint a gyerekek felőli része miatt.