Különös viszonyom van a kártyákhoz. Szívesen forgatom kezeimben, mintha odaszülettek volna. Ezt foghatom a remek alkalmazkodó, – kicsit eltúlzottan írva – színészi képességeimre is. De, meglehet, egyéb ok is fennállhat.

Mindig foglalkoztatott a jövőbe való bepillantás, különösen akkor, mikor valami problémának végkimetelére voltam kíváncsi. Erre a lapokat nem használtam.  A kártya iránti vonzalmam kimerült a kártyázásban (gyerekkor), majd a passziánszban.

Nem oly régen kezdtem újra a jóslás (tanácskérés) esetén a kártyák felé fordulni. Először angyalkártyát vettem (bár a mai napig nem erős bennem az angyal-hit, inkább átkonvertálom az univerzum, Isten, morfogenetikus mező, meg ilyenek képére a segítő kezeket). Szóval, könnyed tanácsok, leginkább jóindulatú ajánlásokat jelentettek e kártyák. Valamikor értettem, mit szeretnének, valamikor nem (voltam hajlandó).

Tavaly novemberben kaptam először tarot-val igazi jövendő térképet. Még akkor sem fogott meg e kártya, bár beletrafált rendesen a kirakott kép. Aztán most az elmúlt hónapokban meggyőzött: érdemes odafigyelni arra, mit javasolnak, mire figyelmeztetnek a kártyák.

A racionális énem olyankor van igazán meggyőzve, mikor a kártya magyarázata is azt tanácsolja (szinte szó szerint), amit már előzőleg én a lehető legjobb megoldásnak gondoltam ki. Ez olyan érzés, mikor az égiek megsimogatják a buksim, hogy jól van, kicsilány, okos vagy te. … jót nevet …

(Na, oké, van egy olyan érzésem is: na, ugye! Megmondtam.)