Munka után egyenesen boltba mentem és megrakodva értem haza. Kiürítettem a postaládát, és felfelé a lépcsőn a mobilszámlát böngésztem: miért annyi, amennyi. Lassan haladtam, elmerülve az adatokban. Tudtam, a gyerekek otthon vannak, mert – hála a jó égnek! – már egyedül is hazatalálnak, valamint hívtam őket korábban, hogy nem egyenesen hazamegyek.

Felértem az utolsó lépcsőfordulóba, mikor hallottam és láttam, hogy a lakás ajtaja nyílik és fény árad ki az előszobából. Tovább molyoltam a számla fölött, míg végre beléptem a lakásba. Megálltam a nyitott ajtóban, a számok igen lekötötték a figyelmem, de azért a motozást, ami a lakásból szűrődött, hallottam. Gondoltam, a kölkök elbújtak előlem. Megfogtam az ajtó külső kilincsgombját, hogy behúzzam-bezárjam az ajtót, mikor érzem, hogy ez bizony dől – felém, rám. Sikkantottam egy kisebbet, és visszatoltam a helyére az egész berendezést. Akkor láttam, hogy az ajtó ki van emelve. Apám és a gyerekek vigyorogva léptek elő a közeli szobából, és kissé csalódva, de lelkesen közölték, hogy meg akartak viccelni: hátha azt hiszem, hogy betörtek hozzánk. Már párszor ki-betették az ajtót, míg én csiga módjára értem fel az elsőre, így lelőve a nagy poént.

De azért majdnem sikerült agyoncsapatni az ajtóval….