A hétvégén megint azt éreztem, hogy kicsit kilógok a sorból: nem festem magamat, nincsen műkörmöm és nincs is rá igényem, és egyáltalán: borsodinak lenni az valami más… Kiderült, még tájszólásom is van. (Nekem? Valóban?)

Mindegy. Alig vártam, hogy újra itthon legyek. Megláttam messziről a sötét szobákat tükröző ablakait a lakásomnak, és azt mondtam: végre itthon, végre megint jót alhatok és egyáltalán … imádom az otthonomat.

Ritkán vagyok ennyire otthon-imádó, de most nagyon jólesett hazajönni.

Igaz, ha tényleg azt tehettem volna, amit nagyon szeretnék, akkor hoztam volna magammal annak a szempárnak is a tulajdonosát, melyben – ha lehetne – minden nap oly szívesen elmerülnék.