Olykor előfordul, hogy gondolatot olvasok. Vagyis azt hiszem, hogy azt teszem, mert nehéz eldönteni, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás. Tehát, ha gondolok valamire, és azt a másik félperc múlva kimondja, akkor vagy kitaláltam a gondolatát vagy én küldtem a gondolatot és ő meg kimondta. Ja, és ugye ez megérzés is lehet!

Na, de az már tényleg félreérthetetlen gondolatolvasás, amit a nagyobbik gyermekkel műveltünk valamelyik nap.  Beszéltünk valamiről, majd mielőtt továbbállt volna a dolgára, az arcát néztem és a nevető szájában a fogakat, miközben bennem a kérdés gyorsan megfogalmazódott: vajon mikor mosott fogat utoljára?*. Aztán egy cuppantással eresztettem el. Ő pedig megjegyezte, tegnap este is mosott fogat.

Megjegyeztem, hogy pont erre gondoltam, ő pedig örült, hogy egymás gondolatait találjuk ki.

De azért megnyugtatott tegnap este, mikor valamit számon akartam kérni tőle, amit nem tett meg kérésem nélkül, hogy akkor éppen nem tudta, mire gondoltam.

* A fogmosás egyike az esti macerálásaimnak.