Farsang. Már egy éve kigondoltam (az ötletet természetesen a neten olvastam), mi leszek ez éven. A megvalósítást, azaz a ruha megvarrását két hete kezdtem el, és valahol az agyacskám legmélyén olyan hülye gondolatok forogtak, mi van, ha pont ezzel vonzom be azt, ami eddig még nem történt meg.

A buli helyszínén szépen felöltöztem, kisminkeltem magamat és arattam a szebbnél szebb bókokat: “olyan ronda vagy”, “rettentően ijesztő vagy”. El-elkaptam a rajtam nyugvó(?) pillantásokat. Láttam rajtuk, nem fér a fejükbe, hogyan öltözhettem ENNEK.

Telt az idő, és lassan mindenki elfogadta, hogy egy nő rondának is maszkírozhatja magát és nem feltétlenül akar szexistennőként pózolni egy farsang alkalmából – sem*.

Én meg azon röhögtem magamban, milyen élmény lehet tánc közben az arcomra nézni. Nekem felszabadító volt, mert így elengedhettem magamat, nem kellett arra ügyelnem, hogy a tekintetemet, a mosolyomat kontroláljam: ne legyek túl csábos, ami gyakran megesik – ösztönösen -, mikor táncolok.

Azt est legnagyobb poénja számomra akkor következett be, amikor a zenét szolgáltató pc előttem vált (kék) halálra.

Ebből ki lehet találni, minek is öltöztem.

* Külön megemlékezést érdemel ez a szituáció.