Bőséggel lenne mit írnom, de vagy önostorozásba fulladna, vagy mentegetőzésbe. Azonban, ahogyan a lelkiállapotomat nézem, mindkettő egyszerre vagy felváltva történne.

Tudom, hogy nincs 100 %-ban igazam, de az én szemszögömből tekintve a dolgokat, igen. És ezt mindenki így látná, ha a helyemben lenne. A férjem oldaláról nézve az egészet, persze, hogy neki van igaza. Neki is! Most meg kell mentenie a férfiúi önérzetét, az önbecsülését, az életét. Ha rajtam keresztül átgázolva, akkor úgy. Most a dühtől úgy sem tud józanul gondolkodni. Totálisan elfogadom. És egy cseppet sem várom, hogy engem megértsen. Talán majd 5-10 év múlva, ha egyszer végre megemészti a történteket. Tudom, most minden, amit teszek, szerinte rossz és helytelen. Ám legyen. Elviselem, hogy így áll hozzá. Mert el kell, hogy viseljem. Végig csinálom, mert így kell legyen. Amúgy már soha többé nem megy. Ha bosszút akar rajtam állni, tegye, de a gyerekeket hagyja ki belőle. De attól tartok, hogy nem fogja…

Mindez megérint, fájdalmasan, de tudom, nem hagyhatom el magam. Nem erősnek kell lennem, hanem nyugodtnak, békésnek, szeretetteljesnek, még így is. Mert csak ÍGY lehet a legkevesebb sérüléssel átvészelni a nehéz időszakot. S a gyerekeknek is egy biztos pont kell hogy maradjak. …