Azt hiszem, alapvetően remete-típus vagyok. Aki jól el van saját társaságában. Időszakonként felerősödik az igényem az egyedüllétre, s aztán, ha vége a periódusnak, akkor jöhet a társasági élet – az is csak a széléről megélve.

Kevés embert engedek közel magamhoz. S az még ritkább, hogy valakivel sülve-főve együtt legyek. Előfordult, előfordul. Azok számomra igazi nagy barátságok voltak.

Most többnyire olyan barátságaim vannak (bármennyire is őszinte és közelengedős egyik-másik), hogy mind a térbeli és időbeli távolságot megtartom. Egyelőre élvezni akarom a remeteségemet, a szabadságot, amit így teremtettem magam körül.

Pasi-ügyileg pedig a múltkoriban a következő gondolat jutott az eszembe: úgy vagyok vele, mint az autóval. Jó lenne, hasznos lenne és hiányzik is néha, de egyébként remekül megvagyok nélküle. Ergo, ha lepottyan egy (lehetőleg élve, egészségesen és fitten) az égből elém, akkor örülök majd a váratlan ajándéknak, addig pedig a szingliség örömeit és előnyeit élvezem ki.