Visszatérve azon bejegyzésemre, melyben kijelentem, hogy valóban létezik csajszilogika.

Alig egy hete vettem meg a Mindörökké Norma c. könyvet. A szépirodalom címszó alatt futó könyvespolcról emeltem le, de amolyan igazi csajszis könyv. Bár nyugodtan elolvashatják a pasik is, legalább megtudják, hogyan él meg ezt-azt egy nő. A tipikus nő. Az átlag, aki önmagát a nagy átlagba vagy az alá sorolja mind kinézetre, mind a nőiességét illetően.

Szerencsére száz százalékban már nem tudok azonosulni a főszereplő nő önalulértékelésével, mert azért az elmúlt években kupálódtam némiképpen, azonban van néhány emlékképem, illetve a jelenemben is találtam egy-két, a könyvben olvasott és jól ismert érzést, gondolatot.

Ilyen a “csajszilogika”. Amikor is az adott hölgyemény összefut a Nagy Ő-nek tűnő férfivel, s egy-két hétköznapinak gondolható találkozás után azon kezd görcsölni, hogy vajon tetszik-e a pasinak. Hogy a pasi bugyinedvesítő pillantása egyáltalán neki szólt-e vagy csak a mindennapi nézése ilyen megbabonázó, hogy az az érintés, ami akár bensőségesnek is érezhető, az vajon neki, a Nőnek szólt-e vagy ezerrel lesajnálja, mert őt, a kisegért ennyire tartja. S bár a csaj a nap 24 órájából kb. 16-ot a pasira gondol, illetve a találkozásuk összes pillanatára, meg van arról győződve, hogy a pasi már nem is emlékszik rá. És ha hagyja egy kicsit is érvényesülni a hatodik érzékét, mely azt üvölti, hogy bejön a pasinak, ne legyen már ennyire mulya, gyorsan észbe kap, csúnyán ránéz a női megérzésére, hogy ne áltassa már ekkor a marhaságokkal, talán csak az győzné meg a pasi rajongásáról, ha az egy gyönyörűséges csillagot hozna le az égről, közben százszor feleségül venné és kétszáz életen keresztül csak vele élne. És így tovább.

Egy kicsit túloztam, de azért a lényeg látszik.

Szóval, érdemes volt elolvasnom a regényt amellett, hogy rávilágított ezen tipikusságomra, kellemesen elszórakoztatott.