Jó reggelt!

A reggeli napsugár első fényei áttörtek az ég alján pihenő felhőfoszlányok között. Az ablakhoz közeli fán a sárgarigó már vidáman ugrált, és közben a nap első dalát igyekezett elénekelni a környék ébredező lakóinak. Oly békés volt még minden. Csak néhány korán munkába induló ember léptei hallatszottak fel a nyitott ablakba, ahol álltam. Mélyet lélegeztem az enyhén párás, friss levegőből.

Egy szusszanást hallottam magam mögött. Elmosolyodtam. Lassan hátrafordultam. Az ágyban az éjszaka öntudatlan mozdulataitól gyűrött takaró alól egy kicsit kócos fej kandikált ki. Még aludt a Kedves. Néztem. Leültem az ágy szélére, melléje. Az éjszakára gondoltam, s szerelmesen megborzongtam. A vágy átrobogott a testemen. Hagytam eltűnni. Most örültem ennek a csendes, szuszogós ébredésnek. Kezem a hajához ért. Óvatosan simogattam a fürtöket, nehogy megzavarja álmát. Néztem az arcát. Minden ismerős és ismeretlen vonása kedves volt nekem. Az álomtól meglágyult a legmélyebb ránc is. Az emlékek ömleni kezdtek a szemeim elé. Az első találkozás: ahogy ott állt a mellette elhaladó, siető emberek között, nézett és lágyan mosolygott. Nem tudtam és nem is akartam visszafogni magam, teli szájjal visszamosolyogtam rá. Örültem találkozásunknak. Aztán az első együttkávézásunk: a zajos kávézó közepén a mi kettősünk körül-felett, mint egy védőburok, lebegett az összhang, a békés szeretet. Akkor még csak azt tudtam, hogy van valami. Köztünk. Velünk.

Sorra kerültek elő az apró, kisebbnél kisebb emlékképek, amik annál nagyobb és mélyebb nyomott mintáztak a szívembe, lelkembe. Néztem lehunyt szemét, és vágytam látni kékségét. Vágytam mellé a takaró alá. Szinte már éreztem az álomtól forró testének lustálkodásra csábító melegét. Majd jóreggelt csókjának édes ízét.

Lassan mozdult keze, ami átölelt és magához vont, és egyszer csak ott voltunk, ahol már rajtunk kívül nem járhat senki. A szerelmünk édes kicsiny szigetén.