Felettébb szorgalmas voltam tegnap délután, este. Megsütöttem három féle muffint és egy almás sütit (linzeres tésztájút).  És mindegyik jól sikerült! Kétségem nem volt, hogy minden összejön, de a lehetőség ugye … benne volt.

Az egyik muffinnal úgy jártam, hogy volt két receptem, melyekbe csoki kellett. Az egyik fehércsokis volt. Erre megcsináltam a másikat fehércsokival. És csak azután vettem észre, hogy receptcsere történt, mikor már összeállítottam a tésztát. Szerencsére annál a résznél váltottam lapot, miután elolvastam az első szót, “hozzávalók”.

A tegnap délutánhoz tartozik az is, hogy hallottam egy balesetet. Éppen a bolt felől fordultam ki az útra, hogy haza kerekezzek, mikor egy csattanásra figyeltem fel. Nem volt nagyon hangos, de a hang jelezte, itt valami súlyosabb dolog történt. Még sokáig a fülemben visszacsengett. Egy szóval, hallottam a csattanást. Odanéztem, és nem messze tőlem egy útelágazásban láttam egy autót és egy feltápászkodó biciklistát. A srác ki volt világítva, a kocsiból egy nő szállt ki. Nem tudom, ki volt a hibás az ütközésben, de ahogy a saját tapasztalataimat nézem, valószínűleg az autós. Igaz, a látási viszonyok is elég rosszak voltak (lámpafényes utca, esős idő), de fura módon még tiszta időben is elég nehezen veszik észre a kerékpárosokat mind az autósok, mind a gyalogosok.  Meglepő módon. Néha úgy tűnik, mintha a kerékpárt az elmúlt hónapokban találták volna fel, és a közlekedésben ismeretlen fogalom és tárgy lenne a többiek számára. Bár lehet, hogy csak úgy veszik: ah, csak egy kerékpáros! És legyintve továbbhajtanak, -mennek. Meglehet, egy dömperre (arra a régi félére) nem így reagálnának. Pedig elég ritkán lehet ilyeneket már látni az utcákon…