Apu tegnap megdicsérte a gyerekeimet. Nekem. Hogy jó lelkű, értelmes gyerkőcök (nem nagyapai elfogultság, mert az ellenkezőjét is megmondja, ha úgy van). Mindezt én tudom, de azért szívesen hallom más szájából is.

Aztán pár napja lelkesen újságolja a nagyobbik, hogy hibátlanra írta az egyik matek felmérőjét (aki nyomon követi a blogot legalább egy éve, az nagyjából tudja, milyen mizéria volt e tantárgy körül). Együtt örültem vele, és valami extra jelzőt sikerült mondanom a matektudásáról, mert másnap már úgy válaszolt az egyik mondatomra, hogy hiszen én mondtam neki, hogy ő matekzseni. Ezt olyan meggyőződéssel hiszi, hogy szerintem több probléma nem lesz e téren.

S akkor tudatosult bennem, hogy a kezdetektől arra törekszem, hogy érezzék, én hiszek bennük. Példának vehetem a fenti esetet is. Mikor gyenge eredményekkel szolgált a gyermek, mert nem volt a tanárral egy hullámhosszon, akkor a családból egyedül én hittem abban, hogy nem kell matektanárhoz rohanni, a szabadidejében 7 órán keresztül gyötörni számolással, megoldja a gyerek egy kis kineziológus segítséggel a dolgot. És így is lett.

Ha mást nem is tudok adni nekik, de szeretném, ha tudnák, képesek bármire, amit szeretnének megtenni. És ha hinnének magukban.