Számomra az az Igazi mű (legyen az írás, film, zene, stb), ami magával ragad és egy percig nem hagy a műn gondolkodni. Adjon egy érzést, egy emléket, egy sajátos mondanivalót, ami csak rólam szól.

Ha már azon gondolkozom, melyik rész sántít, hogy egy-egy részt másként írtam volna, mennyi a valóságtartalma (pl. egy blogbejegyzésnek), illetve mennyire hatásvadász, akkor az csak… egy mű.

Tudom, egy Alkotó nem tudja mindig ugyanazt a szintet hozni. Ez tény. Mert hát nem mindig sikerül teljesen rácsatlakozni az ihlet csatornájára.

Vannak olyan blogok, melyek nem tudnak megnyerni, bármennyire is jól megírottak és népszerűek a bejegyzések. Hatásvadásznak és hamisnak érzem őket. S vannak olyanok, melyek bár fenemód népszerűek, profin fogalmazottak és hatásvadászok, de ez utóbbi valamiért (ezt nem sikerült kiderítenem még) megbocsátható az írónak. Mint dr. Hause-nak a pofátlansága és különcsége.

Tovább kalandozok: a múltkoriban valaki, aki frissen indított blogot, megkérdezte, mit érdemes írnia. Megválaszoltam, bár furcsának találtam a kérdést. Ha tematikus, akkor egyértelmű a téma. Ha pedig személyes, azaz énblog, akkor arról, ami eszébe jut, ami foglalkoztatja, stb. Egyszerűen kialakul idővel.

Anno  (lásd a kezdeteket!) én is rengeteget csapongtam, és mindenféle hülyeséget leírtam. Egyet tudtam: neveket, konkrétumokat nem akarok megírni. (Ma a domainnév miatt csak az nem jön rá, mi a nevem, aki nem akarja. Ha van kedve, nyomozgathat a közösségi oldalakon. Én is azt tenném. ) Csak minden mást. Ez a minden eléggé leszűkült mára érzésekre, benyomásokra, gondolatokra és emlékezetes pillanatokra.

És még marad az örök kérdés: vajon mennyire lehet megismerni a blogon keresztül az íróját.