Valójában tegnap délután, azt hiszem, fogalmazódott meg bennem ez az érzés. Mintha tudnám, hogy mi fog történni. Az időpont az rejtély, de nem lehet túl messze. Annyi olyan dolog történt mostanában, ami szinte egy felé mutat. Itt bennem mindenképpen. Valami fog történni, ami az egész világra kihat. Világvége? Hmm, nem tudom. Csak valami nagy, és megzakkantós. Á, nem vagyok jós, se Nostradamus utódja. Ez csak egy érzés. Az a legkülönösebb, hogy nincs bennem szorongás emiatt. Csak egy sűrgető, noszogató hang, hogy “rendezd el a múltat, és pakolj, menj Hozzá, élj Vele, amíg lehet itt a Földön”. Nem értem az egészet, és valahogy nem is akarom megérteni. Minek? Lesz és kész.

Egyébként mostanában csend és nyugalom van bennem. Ha fel is zaklat valami, nem érint mélyen. Odabenn marad minden a helyén. A felszínen jönnek-mennek a hangulatok (nem is érzések!), és ha el is jutnak egy kicsit mélyebbre bennem, hamar rend lesz. Nem tudom azt mondani, hogy ez boldogság. Nem. Ez szimpla csend. Már néha riasztó csend.

Ha a szeretteimre gondolok, akkor megjelenik bennem a boldogság (szeretet) érzése, s mosolyra húzódik a szám. S már érzem, hogy élek.