Addig eszembe sem jutott, amíg meg nem láttam a kineziológust. Akkor egy kicsit elszorult a torkom. Hoppá! Mi ez az sírhatnék?! Egy negyedóra múlva megtudtam: az utóbbi időben  elfojtott feszültség megkopogtatta a vállam, majd jól arrébb tolt. A szám sírásra görbült, a könny végig szaladt az arcomon. Megláttam, amit addig nem voltam hajlandó. Nem nagy ügy, csak túl sokat kívántam önmagamtól.

Az, hogy mi történt ’96-ban, még mindig nem tudom. Pasi, szomszéd és valami, ami felzaklatott.

Egy dologról pedig nem voltam hajlandó beszélni. Sokszor nyomakodott elő a tudat nem túl mély rétegéből, de a szám néma maradt. Eddig még mindig mindent és bármit elmondtam a kineznek. … Azt hiszem, attól féltem, hogy olyasmit mond, amit nem akarnék hallani.