Akár nekrológ is lehetne a következő iromány, de inkább csak amolyan gondolatsornak nevezném.

15 éves voltam, mikor Siófokon nyaraltunk. Akkor hallottam először a Danubiusról, mint rádióadóról. Ha jól számolok, kb. egy éve működhetett már, viszont a mi környékünkön nem lehetett fogni. Én, mint zene-őrült és aki csak a Petőfi Rádió pop zenével foglalkozó műsoraiból értesült a legfrissebb muzsikákról, megvesztem volna egy ilyen adóért. (Később egy elég jól fogható szlovák kereskedelmi és könnyű zenei adóból éltem e téren.)

Aztán a kilencvenes évek második felében jött a Sláger Rádió. Igaz, eleinte kb. 50-100 dalt nyomattak felváltva, így kétszeri hallgatásra remekül meg lehetett unni, beletelett egy-két év, míg rendszeresebb hallgatója lettem.

Mostanában (értsd kb 4 éve) kiesett a halló körömből a rádió. Különösen mióta a salsával foglalkozom. Így nem fog hiányozni a napi rutinból a két adó, de maga a tudat… No, igen!

(Hát, nem én lennék, ha nem vizsgáltam volna meg a történteket spirituális szemszögből is: miért “kényszerítette” a sors őket a változtatásra. Ez már az ő dolguk. És még egy mondat:

“Ne sírj, hogy valaminek vége, inkább örülj, hogy megtörtént.“)