Délután úgy kerekeztem ki a pályára, hogy egy jót kocogok, amolyan nyugis tempóban, hiszen tegnap nem vittem magammal a pulzusmérő órát, így össze-vissza iramban futottam. Meg egyébként is.

Alig 15 perce róttam a köröket, és éppen bemelegedtem, mikor megjelent a két évvel ezelőtt nyári volt pasim. Az elmúlt másfél év során többször felmerült a gondolat bennem, hogy egyszer össze fogok akadni vele futás közben, de az utóbbi időben eszembe sem jutott. A pulzusom egyből 160 felé ugrott, aztán már nem is ment lejjebb, mert peckesen és iramban kapkodtam a lábaimat. Volt eszemben kocogni?! No, persze, hogy nem. Végül is egyfolytában azon szurkoltam, hogy minél hamarabb fejezze be a futást (párszor így is lekörözött), hogy újra lazább tempót vehessek fel. Micsoda megkönnyebbülés volt, hogy láttam megállni! A köszönést természetesen nem úsztam meg. Kisebb mosoly, egy könnyed szia, és futottam tovább.

Ezek után már nem igazán tudtam visszaállni kocogásra, így egyefene alapon maradtam a 160-as pulzusú futás mellett. Ennek ellenére az utolsó kört – egy jó szám ment a fülesben – úgy futottam le, mintha az lett volna az első bemelegedett köröm.