Néha rácsodálkozom az életemre: mi ebből a valóság. Mi az, ami igaz? Érzések jönnek-mennek. Olykor ezt érzem, máskor meg teljesen a szöges ellentétét. Most melyik az igazi érzés? Melyiknek higgyek?

Aztán kimagyarázom magamat magamnak: abban a pillanatban az volt a valós, de minden változik itt benn, és ehhez alkalmazkodnak az érzések is. S javaslom saját magamnak, hagyjam elmúlni őket.

Impulzusok érnek, és lefordítom magamnak a saját érthető nyelvemre. Vagy jól vagy tévesen. De az lesz az én igazságom.

Olyasvalaki ne magyarázzon nekem a gyerekekről, akinek nincsen saját. Aki csak beteg gyerekekkel foglalkozik. Az egy egészen más világ. Mint az, amikor két saját gyereke van az embernek. Ő rájuk sem lehet sablont húzni, ugyanúgy mint a felnőttekre sem.

Azt, amit én bírok, nem bírja más, de én sem szeretném felvenni más keresztjét. Az az övé, cipelje maga.

Fura ráébredni – így negyed tizenegy tájékán -, hogy össze lehet két érzést egyeztetni. Igen, ő olyan, amilyen. Látom gyengeségét (a szememben az), és azt hiszem, így szeretem. Mint embert. Így, ahogy van.

Jobb lesz aludni.