Egy nagyon szórakoztató, táncos, kellemes, kitűnő és fárasztó hétvége után vagyok. A péntek éjszakai partit felülmúlta a szombati. Azt gondoltam, hogy azokat a remek táncokat semmi sem űbereli felül és mégis. Szombat éjjel a parti utolsó órájában már szinte állni sem bírtam a lábaimon (rendszeres futás ide vagy oda, meg különben is a nap egy részét egyébként is áttáncoltam), de nem tudtam ellenállni a felkéréseknek.

Élvezet volt az egész, és a bókokat sem tudom figyelmen kívül hagyni, melyek vonatkoztak a mosolyomra (“elolvadok tőle”), illetve a tánctudásomra (milyen jól táncolok, valamint “hogy te mennyit fejlődtél az utóbbi időben!”)

Aztán ott volt a társaság! A szombat esti közös vacsi plédbe burkolózva (mikor megkérdezte a pincér, mit hozhat, viccesen válaszoltam, hogy egy plédet, s meglepődtem, hogy “rendben, hozzom” volt a válasz), jókat beszélgetve és nevetve.

Egy szóval, imádtam az egészet úgy, ahogy volt.