A tapasztalatok azt mutatják, hogy katasztrófák engem inkább csak az éjszaka folyamán érnek. Ma éjjel is a legmélyebb alvásomból ébredtem arra, hogy a kisebbikem torkaszakadtából sír. Szegénykém rosszat álmodott. Azonban az éj csöndjében sírását szörnyű hallgatni, s mivel félálomban alig pislákol bennem a megértés és az együttérzés kicsiny lángja (az értelemé is alig), igencsak zokon tudom venni az ilyen akciókat. Persze, anyai ösztönöm és a csöndre vágyó agyam torkaszakadtából súgja, hogy meg kell nyugtatni: ez legyen az első dolgom. Viszont dolgozik már olyankor bennem az alvásra vágyó egóm is, és alig várja, hogy tovább aludhasson. Így a nagy “Sssss!-susogások mellett általában karomba nyalábolom a gyermekem paplanostól, és átcipelészem a hálószobába magam mellé. (Félredobtam már régesrég a Szülői következetesség szabályai tv. idevágó passzusát.) Visszavackolom magam az ágyba, és ájultan alszom tovább.

Ez az általános menetrend sírás esetén. Azonban a múlt éjszaka ágybacipelés közben ért a “katasztrófa”: úgy belerúgtam a saját ágyamba, hogy a sípcsontom saját maga visított fel a fájdalmában. Tudta, én annyira álmos vagyok, hogy erre már nem vagyok képes. Arra még emlékszem, hogy a paplan alatt megtapogattam az ütés helyét, aztán képzeletben vállat vonva konstatáltam: “mintha vérezne… majd reggel…” és visszakómáztam. Csak hajnalban az ászanák megkezdésénél jutott eszembe az éjjeli baleset. Tényleg vérzett…