Visszakérem a nyári, békés reggeleket, mikor nyugodtan, csendesen készültem és indultam munkába.

Ma reggel volt duzzogás (kisebbik), káromkodás (én), békülés. De még jó, hogy az utóbbival köszönünk el egymától.

Míg én azon voltam, hogy a feszültséget magamból kifújassam a menetszéllel, egy csajszi úgy gondolta, megkísérli elüttetni magát velem. Ott, ahol közelbe sem volt zebra, leóhajtott lépni az úttestre. Mivel már a csengőre nem volt időm, ráordítottam – szépen, elegánsan … életmentően. Visszalépett, és akkor láttam, hogy a mobilt a füléhez tartja és … telefonál… Anyád! – gondoltam mindenféle kultúráltat.

És ebből azt szűröm le, hogy remek reflexem van, ami az időben való ordítást illeti.