Múlt reggel korán keltem és futni mentem. Bár a szokott salakpályámra nem tudtam bejutni, a régi általános iskolám pályáján tudtam rónni a köröket. Csak egy csiga bánta. 

Olvasási lázam folytatódik. Mivel a megkezdett történeteket (Eragon, S. Meyer-saga) könyv formájában nem tudtam megszerezni, maradtak a kalózfordítások. Ennek alapján megállapítottam, mennyire igen és mennyire nem számít a profi fordítás. A történet vezetését e nélkül is élvezni lehet, viszont sokszor idegesítő lehet a hevenyészet fogalmazás. Egyébként a New Moon már kicsivel jobban tetszett, mint a Twilight – már kevesebbet rágódott a két szerelmes szerelmén, és pörgősebb is volt eseményileg.

Azt hiszem, pont arra van most szükségem, hogy mások érzéseit éljem meg. Nekem mostanában nem sok van. Kb. egy éve, hogy zombulok. Alapérzésem megrekedt egy szinten, amit nem tudok behatárolni, hol leledzik: a nullánál vagy annál kicsivel fentebb. Olykor, események hatására kizökkenek – vagy feljebb vagy lejebb kerülök, és olykor azt érzem, hogy újra élek … aztán visszakerülök ide. Néha azon gondolkodom, hogy tudok-e még szeretni. Tudom, butaság, mert igen. De az a mindent elsöprő, erős érzelem elkerül egy ideje. Ez nem panasz – vagy az? -, csak megállapítás. … S azon is gondolkozom,  mi a valójában természetes állapot. Az, amikor élesen élnek bennem az érzelmek vagy az, amikor csak megérintenek?

S hogy tényleg ne panaszkodásnak hasson a mondókám, azt is elismerem, hogy nagyon szerencsés vagyok. Ha szerencsének lehet definiálni azt, hogy jól mennek a dolgaim. Az életem egyik területe alakulhatna jobban is, de tudom, ez csak akkor fog kipipálható lenni, ha hozzáalakulok. Mert eddig mindig VALÓBAN úgy volt, ahogyan én akartam. Csak ezt nem mindig tudatosan formáltam azzá, és utána zokon vettem az eredményt. Hát, ez … volt.