Egy újabb S. Meyer könyvön vagyok túl. Twilight/Alkonyat. Nos, összességében lekötött a történet, de leginkább az ott ábrázolt érzések egy része kavart fel. Mert azt én is megtapasztaltam.

Néhány éve. Találkoztam vele, és kifordult a világ a sarkaiból. Szerelmes lettem. Szinte azonnal. Mikor vele voltam, az idő megszűnni látszott, bár rohant. Ha ránéztem, gyönyörködtem a vonásaiban, a színeiben, a mosolyában, a komorságában. S azon csodálkoztam, hogy valóban létezik az a férfi, akire mindig is vágytam. Őt nézve egyszerre haltam meg és születtem újra egyetlen pillanatban.

Mikor mellette voltam, a szívem ki akart ugrani a helyéről eszeveszett dobogásával.Vágytam őt érinteni, s ha megadatott, hogy keze a kezeimbe olvadt, a vágy csak fokozódott.

Megtapasztaltam mellette,  azalatt a pár óra alatt, milyen minden idegszállammal csak ráhangolódni, dermedten ülni egymáshoz épphogy érve, s közben az érzések széttéptek belül.

A hallgatásunk is ezernyi szóval ért fel, és az elhangzott szavaink megannyi érintéssel.

Ha lehet őrjítően beleszerelmesedni egy-két órája ismert emberbe, az akkor velem megtörtént. Azóta eltelt sok idő (vagy kevés?), az érzések vagy elmúltak,  vagy csak hibernálódtak. Vagy csak a józanész uralkodik feledtük. Ezt egy újabb találkozás tudná megvilágítani.