Pénteki bejegyzésem első mondatát igazolja a ma történtek is. Azt sem tudom, hogy sírjak vagy ideges legyek (valahogy ez abszolút elkerül) … vagy csak üljek zombiként a képernyő előtt és olvassam a hülyébbnél hülyébb cikkeket a híroldalakon.

Ez az egész annyira …. ááá! Egy kicsit letaglózza az embert, ha egy közeli hozzátartozójának valami baja van. … Nem lehet ilyenkor értelmes szavakat, mondatokat írni. Viszont ez utóbbi cselekvést igénylem. Nincs kivel beszélnem, nincs kihez fordulnom, nincs kinek írjak… Mert akihez fordulhatnék, mert ő elérhető telefonon, az előtt tartanom kell magam, nem omolhatok össze, nem gerjeszthetem a kétségbeesést.

Nem érzem azt (nincs rossz előérzetem…), hogy olyan súlyos dolog történt volna, de még történhet a jövőben.