Július utolsó hete. Kicsit megcsapott a múlás szele. Az időé. Szeretem a nyarat. Úgy érzem, hogy tavasztól kora őszig élek. Kinyílik a világ és vele együtt én is. Aztán jön pár hónap, amit igyekszem jól megélni, de már alig várom, hogy március, április legyen.

Olyan átmeneti hangulatom van. Mikor nem vagyok se szomorú, se vidám, mégis érzek. Az álmaim is ezt a hangulatot követik. Mikor irányváltoztatás, újrahangolás van az életemben, akkor eseménydús, kissé zavaros képek szórakoztatnak abban a másik világban.

Már ismerem (sajnos?) a szakítások utáni érzelem-, hangulatváltásaimat. Ha a másik mondja ki a “vége” szót, akkor először jön a kétségbeesés, a szívszakadás. Innentől már arra a verzióra is érvényes, amikor én vagyok a befejezést kívánó fél. Szóval, ezt követően jön a belenyugvás, az elfogadás. Majd egy idő után (néhány nap vagy akár hét múlva) újra el kezd tiltakozni bennem az ego, és nosztalgiával háborgat, illetve azzal, hogy újrakezdeném az egészet (ez nem nyilvánul meg tettekben, csak itt az agyacskámban vágyom rá). Persze, nem lesz belőle semmi, erre pedig dühös leszek mind magamra (hogyan lehetek ennyire hülye, hogy újra akarom kezdeni), mind a pasira (pedig semmi okom nincs), mind pedig az életem alakulására (amit persze magamnak köszönhetek). Annyit érek el ezzel, hogy véglegesen le tudom magamban zárni az egészet. (Ugye említettem már, mennyire hasznos olykor a düh?) Mind ezek után jön a “távoltartom magamat tőle” szakasz, mert tudom, hogy az úrjahangolódásomhoz erre van szükségem.

Hát, valami ilyesmivel kezdem akkor a hetet.