Minden végzet nehéz. Már másodszorra láttam a filmet. Oké, ezúttal csak a felétől kapcsolódtam bele igazán.
Hol is kezdjem elmélkedésem, illetve következtetésem? Talán ott, hogy úgy gondoltam az utóbbi néhány évben, és ahogyan azt a múltam is alátámasztja, hogy hozzám csak a nálam fiatalabb férfiak valók. No, nem úgy hűbelebalázs módjára, hanem a vonzódás és egyéb egymáshoz húzó-toló tényezők hatására. Valamiért mindig ódzkodtam (eddig két kivétel volt) a nálam idősebb férfiakkal való közelebbi megismerkedéstől.
Aztán kielemeztem tegnap este, hogy nem az éveik száma számít, hanem az, hogy én mellettük, velük hogyan érzem magamat. Ha nálam idősebb pár vagy akár több évvel, és mindemellett azt érzem, hogy egyidősek vagyunk, partner mindenben, ami nekem fontos és lényeges, akkor… Ez valósult meg annak idején az olasz sráccal. Egy pillanatig sem tűnt fel nekem, hogy van köztünk 7 év.
És a fiatalság, a kevesebb év nem garancia arra, hogy mellette én felszabadult és “fiatal” lehetek. Ezt tapasztaltam. Sajnos, úgy éreztem egy idő után magamat, mintha az anyja lettem volna. Aztán ott van az ellenpélda is, mikor a több év korkülönbség megvolt a javára, és mégis azt éreztem, hogy éretlen kiscsikó vagyok hozzáképest. És felnéztem rá.
És igen! Belém bújt a kisördög. Az, amelyik tapasztalni, kipróbálni akar. Az, amelyiknek piszkálja a fantáziáját egy lehetőség. No, majd meglátjuk. Ahogy a vak is megmondta.
Kb. fél éve távolodtunk el egymástól (térben és érzelmileg is némelyest), három és fél évi “közellét” után. Együttlétünk minden perce szinte felbecsülhetetlen értékű számomra. – Szinte berobbant az életembe egy májusi napon, vidáman, szertelenül, felelőtlenül – és ellenállhatatlanul… 22 évvel volt fiatalabb nálam, egyetemista… Kezdetben minden járókelő tekintete egy-egy tükör volt számunkra: vagy apának és lányának, vagy megrontónak és áldozatának képét láttuk ezekben a tükörképekben. Aztán nem törődtünk velük, szinte nem is érzékeltük a különbséget. Szerettük egymást, egymásban feloldódva, egymásba belefeledkezve, önfeladóan, szinte “semmiért egészen”… Sokat, sokat tanultunk: én tőle, ő tőlem… Ma is tudjuk mindketten: bajban számíthatunk egymásra. Mert nem szakítottunk, csak elszakadtunk.
Hm, szép történet….