Végre eljutottam oda is, hogy a jó pár hónapja tervezett mézes-dijoni mustáros csirkemellet megalkottam. Az ítészeknek ízlett, és kijelentették, jöhet máskor is. Szerintem kissé édes lett, de ez ízlés kérdése.

Anyu isteni (ugyan mi más jelzőt használhatnék főztjére?!) túrós sütit küldött át Apuval. Éppen a szobabiciklin izzadtam (kinn még mindig zuhog az eső). Lehet érezni ugye az élet cinizmusát?

Délelőtt a boltba caplatva, esőben ázva, azon filóztam, hogy nekem biztosan az elengedést kell megtanulnom ebben az életemben. De nagyon! Minden téren. Különben egyre jobban megy. Büszke vagyok magamra! Már hogy valami széppel is kedveskedjem magamnak.