Tóth Árpád: AZ ŐSÖK RITMUSA 

 

Ember vagyok, új élet, új utas, 

Ki azt hiszi, friss titkokat kutat, 

S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen 

Ezernyi ős mozgás jár vén utat. 

 

Sok régi ritmus, sűrű és borús 

Zajlás a test titkos mélyeiben, 

Távol a fénytől s mégis biztosan, 

Hibátlanul. S ős híreket izen. 

 

Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám 

Testében élt már ez az idegen 

Világ, mely fáradt gesztusok felé 

Lankasztja lázadozó idegem. 

 

Mosolyognék egy boldog, új mosolyt, 

De a szivem bíbor öbleiből 

– Sejt sejtnek adja – csöndesen remeg 

Szememig a holt könnyek vödre föl. 

 

Dacolnék új, szép daccal, ám kevély 

Szájam körül már gyáva gödröt ás, 

Szelíd barázdát, halavány mosolyt 

Valami ősi meghunyászkodás. 

 

Én régi, régi jobbágy-őseim, 

Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át 

Vonszolja még a csüggeteg utód 

Sötét parancsok konok csapatát? 

 

Vagy kába álom minden szabad út, 

És nem is lehet újat kezdeni? 

S csak egy parancs van a földön örök: 

Dolgozni s új rabszolgát nemzeni? 

 

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem 

Énnékem is! Hátha az ősi sejt 

Őbenne tisztul dús örömre, és 

Minden homályos, vén bút elfelejt! 

 

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok 

Szűz birodalma, a szebb, új világ, 

S dallá dobognak a szivekben a 

Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!