Mostanában biciklizgetem a futás helyett és mellett. Rosszabb körülményekre emlékeztem, ami az autósokat és buszosokat illeti, de kellemesebb annál. A táj ugyanolyan gyönyörű, mint volt, illetve csak fokozni tudnám a csodálatot iránta. Szép helyen biciklizhetem, na!

Megvan végre a pulzusmérőm is. Ki kellett próbálnom, mert anélkül ugye nem élet az élet. Szóval, mivel éppen a munkahelyen voltam, se futás, se biciklizés lehetősége (max. lépcsőmászás), így a guggolást választottam pulzusemelőnek. Mivel a mellkasövet elsőkörben mell fölé tettem (azt írták, dekoltázs alá – az pedig nekem ott van, nem a melleim alatt), így feleslegesen guggolásztam. Végül csak rájöttem, hogy eggyel lejebb kell felcsatolnom, így jöhetett az újabb kör guggolás. És nehogy már csak úgy! Hallani akartam, mikor riaszt is az óra, hogy a berögzített pulzussáv fölött ver a szívem. Megvolt a sípolás. Viszont a combizmaim K.O.-t jelentettek. A WC fölé már csak remegő lábbakkal tudtam guggolni (idegen helyen nem ülök rá), és ki kellett magam támasztani. Lefelé a lépcsőn sem volt nagy élmény a lépegetés. Igen, megdicsértem magamat! De azért este elmentem biciklizni órával a kezemen, övvel a mellkasomon. És így is működik! Csipog, sípol, amikor kell, stb.

A tapasztalat alapján sejtem, hogy erőnléti futásokat rendeztem magamnak, nem pedig zsírégetőt. Az előbbihez gyorsabb pulzus kell, mint az utóbbihoz. Ma ezt is megnézem.