Ugye vannak ezek a kapcsolattartási lehetőségek – facebook.com, tagged.com, twitter.com, stb. Pedig először volt a blog. Igaz, ezt többnyire névtelenül (nicknév alatt) írja a többségünk. De nem volt elég? Nem, mert valami olyasmi kellett, amit az arcukkal is fel mernek vállalni az emberek, miközben kiélhetik közlési vágyukat.

Kaptam mindre meghívót, fennvagyok rajtuk, ugyanúgy mint a magyar közösségi portálokon is. Igaz, nem nagyon tudok, mit kezdeni velük. Mert megvannak azok a színterek az interneten, ahol megmutathatom magamat: ilyen ez a blog is, aztán a másik honlap, a másik blog, ahol vendégbloggerkedem, és e kettő utóbbival saját arcom is megmutatom, míg ezzel a bloggal csak a nem reklámozott énemet.

Szóval, rendszerint kapok a taggedről jelöléseket ismeretlen férfiaktól. Nem válaszolok, nem reagálok rájuk visszajelöléssel, csak megnézem őket – néha. Ma egy kicsit tétováztam. Nem is tudom, miért. Talán kellene tennem egy próbát. Amolyan teszt jellegűt. Azt hiszem, kíváncsiságból (jól elrejtett újságírói vénámat elővéve) válaszként írok egy üzenetet az illetőnek, és végre kiderítem, mi a búbánatot várnak ezektől a jelölésektől az emberek. Jó, azért annyira nem vagyok naiv. Sejtem, hogy az internet ezen színterét ismerkedésre akarják használni. Tudom, ebből én már kinőttem, de … azért nem zárok ki semmit.

A twittert is kezdtem használni, de csak a másik honlap miatt. Rájöttem, hogy egy információs falat hozhatok létre belőle, így amit nem akarok a honlapra megírni, azt a twitteren keresztül megteszem. Ja, üzenőfal. Remélem, egy idő után a látogatóimon is ki fog törni a twitter láz.

Nos, nagy az internet, sokféle lehetőséggel, s ki mire használja őket, az már az egyéntől függ. Tudom, ez nem nagyok okosság, ez triviális, de egyébként meg jól hangzik. Zárásként.