Hazafelé a buszon azon merengtem, hogy tényleg mennyivel jobb volt az az öt nap, amit “elzárva” töltöttem a múlt héten. Visszaidéztem, milyen is volt, mikor valóban nem játszottam egy szerepet sem. Csak voltam. Valahogy annyira jól ment.
Igaz, mostanában elég sok ilyen időszak van, és észreveszem magamon, mikor játszom.
Régen el nem tudtam képzelni, milyen is az, mikor valaki tudatában van önmagának, a cselekedeteinek, érzéseinek, hogy azokat tudatosan irányítja.
Ma már észreveszem magamat, és tudom, mikor választhatnék más reakciót, azaz tudom, hogy éppen hülye vagyok. Vagy éppen tudatosan választok a reakciók közül. S szerencsére olyankor a jobbik eszemet veszem elő.
Néha kényelmetlenek a szerepek. Leginkább a tudat, hogy szerepet játszom. Mert már unom.
Nagyon szeretném azt csinálni, amit megálmodtam magamnak. Tudom, csak szépen egymás után téve a tappancsaimat, haladhatok előre a célom felé.