Van egy kedves és tanulságos emlékem, ami igazolja a vonzástörvényét.

Felsőfokú szaknyelvvel bővített nyelvvizsgára készültem ’93-ban. Az írásbeli esetében, úgy gondoltam, vannak esélyeim. A szóbelire viszont az esélytelenek nyugalmával, … izé … , idegességével mentem, hiszen még a saját angoltanárom is készpénznek vette, hogy nem fog sikerülni. Ezt utólag közölte velem.

Hogy azért némi esélyt adjak magamnak, rendesen tanultam a tételeket, illetve minden meditálás után rögtön szavakban és gondolatok formájában közöltem a Mindenséggel, hogy szeretném, ha a szóbelim sikerülne. Arra már nem emlékszem, milyen mondatok hangoztak el, formálódtak meg bennem, azonban, gondoltam, legalább így is megadom magamnak a támogatást.

‘Isten neki, fakereszt!’-, ahogy szoktam mondani. Kb. ezzel a gondolattal mentem be a vizsgáztatókhoz, s a magam módján nyomtam a szöveget, amikor kellett. Majd kijöttem a helyiségből. És később mondták, hogy nekem (akit szinte a legesélytelenebbnek tartottak) és egy elég jó angolos lánynak sikerült a szóbeli…