A tegnap esti buli után úgy hajnal kettő körül aludtam el, és már hét órakor kukorékoltam. Bár délelőtt volt egy olyan pont, mikor a szemeim lecsukódó félben voltak, mégis vígan és ébren telt el a nap az ágyban filmnézéssel, tanulással, kajálással, ezzel-azzal. Még egy gyors porszívózásra és mosogatásra is futotta. Visszatesznyültem az ágyba, és azt mondtam magamnak, ma nem futok. Ez úgy délután öt környékén volt.

Hat óra nyolc perckor ránéztem az órára, majd minden gondolkodás nélkül cseréltem ruhát, és negyedóra múlva már kocogtam a bemelegítő métereket. Azt hiszem, ezt hívják megszokásnak.

Aztán volt egy olyan pont, amikor azon töprengtem, mennyit is futottam én addig. Két nagy kört vagy már hármat? Hm, gondoltam, legyen még egy a biztonság kedvéért. Végül is egész jól bírtam, és jól esett.

Visszatérve a csütörtöki K.O.-ra. Úgy tűnik, az tényleg már érett a levegőben. Csak egy szikra kellett, hogy robbanjon a bomba. De legalább mindannyian a pozitív oldalát akartuk nézni és a pozitív végeredmény és kimenetel felé vezető utat választottuk. Egész jól alakultak a dolgok. A következő idézet jutott az eszembe:

“Olyan gond nincs, amely ne hozna kezében ajándékokat neked.

A gondokat azért keresed, mert szükséged van ajándékaikra.” (Richard Bach)

Meg ez:

“Megmérheted tudatlanságodat azon, hogy mennyire hiszel igazságtalanságban és sorscsapásban.

Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.” (R.B)

Azt hiszem, most először voltam úgy, hogy tudatosan igyekeztem magam arra terelni, hogy mindannyian pozitívan jöjjünk ki abból a katyvaszból. Figyeltem magam, és kontroláltam. Könnyebb volt, mintha pár hónappal ezelőtt lett volna. Fejlődöm. És ezt köszönhetem magamnak és a kineziológiának.