Rá kell jönnöm újra és újra, hogy a nagy betűs SORS kegyes hozzám. Mikor éppen elkenődök valami csekélység miatt, ami az ún. életemet nehezíti (na, ez után a szó után illik sok-sok kérdőjelet tenni), akkor az utamba tol gyorsan egy jelt, ami észhez térít: “Ne nyavalyogj már! Örülj, hogy úgy élhetsz, ahogy. Ha meg nem tetszik, tegyél róla. Nézd, mások még nagyobb kakiban vannak! Hozzájuk képest te habostortában!” Szóval, olyankor megköszönöm, hogy “csak ez” a bajom, ami. 

Van egy emlékezetes kitörésem és meghunyászkodásom. Anno még Angliában L-lel jártuk Londont, hogy valami kultúrával is tömjük agyacskánkat. Az egyik múzeumba néztünk volna be, de a kiírás szerint számomra jelentős nagyságrendű összeget kértek el a belépti díjra. Nekem meg nem volt annyi pénzem rá. Jól kiakadtam, hogyan lehetek annyira csóró. Nagyon kijött belőlem a keserűség (még ennyi év távlatából is emlékszem rá). Az már nem tiszta előttem, hogy mi ébresztett rá a hülyeségemre, de arra igen, hogy hirtelen azokra kezdtem el gondolni, akiknek még annyi sem adatott meg, mint nekem. Ez lehiggasztott. 

Ja, utána rendesen szégyelltem is magam a pitiánerségem miatt. Aztán meg L előtt is, merthogy megmutattam neki a rosszabbik énem. Mindenesetre nagyon nem ábrándulhatott ki belőlem, mert még ma is tartjuk (igaz, 10 év szünetet közbeiktatva 🙂 ) a kapcsolatot.