Mostanában, ha nem értem meg valakinek reakcióit, hogy mi lehet a belső indíttatása, az emlékeim között kutatok: vajon én valaha cselekedtem-e így, kerültem-e ilyen szituációba. Ha igen, akkor már jöhet az “aha!” élmény. Ha nem, akkor vagy tovább kutatom vagy feladom.

Amilyen könnyen át tudok lépni dolgok felett, oly nehezen megy más ügyekben. Amilyen könnyen felejteni tudok eseményeket és embereket, néha olyannyira ragaszkodok hozzájuk. S amennyire racionálisan meg akarok magyarázni érzéseket, ugyanannyira hiszek a megérzésekben.

El kell fogadnom, hogy az érzések számomra csak játékok. Ha komolyan veszem őket, akkor hagyom, hogy feldúlják racionális világom. Szükségem van rájuk, mert színesítik életemet, de vendégként kell bánnom velük, mert csak látogatóba jönnek hozzám, hogy elszórakoztassanak.

S ha nem érzek a másik iránt olthatatlan szerelmet, pedig jól érzem magam a társaságában és vágyom is rá, akkor ne legyen bűntudatom, hogy nem járok tíz centivel a föld felett és nem lep el a rózsaszín felhőcske. Ne hiányoljam a nagy érzéseket, mert én nélkülük is remekül megvagyok, és igazán akkor vagyok kiegyensúlyozott. Ha jön a nagy betűs érzelem, akkor fogadjam el, hogy így van, s ne vegyem komolyan. Ez a tanácsom saját magamnak.