Ebbe az idézetbe botlottam ma reggel. (nem volt nehéz, mert az adott honlapon ez nálam a nyitóoldal 🙂 ). Tegnap vlmi egy kicsit felbosszantott. Vagyis inkább amolyan nemértemhogyezenmiértkellúgyfennakadni, illetve miértkellamásikemberenköszörülnianyelvünket gondolataim, érzéseim támadtak. Hát igen, az egyedi, a különönc viselkedés szúrja az emberek szemét, bosszantja őket. Azt nem állítom, hogy nincs olyan dolog, ami ne botránkoztatna meg engem, de azért szerencsére egyre kevesebb dolog. Sőt egyre jobban bírom a különc emberkéket. Vlhol csodálom őket, hogy olyanok amilyenek. És ha ezt még fel is vállalják tudatosan (nem úgy, hogy a másik ember arcába vágják, hanem önön természetességükben), akkor teljes respektálás részemről. (irigykedés 🙂 ). 

Hogy jön ide az idézet? Hmm. A különcséget, a fesztelenséget is félre lehet érteni. Különösen, ha abszolút nem nyitott egy ember a másik felé. Feltűnési viszketegségnek, bunkóságnak, neveletlenségnek gondolhatják. Pedig csak egyszerűségről, nyíltságról, jókedvről, önmaga nem feladásáról van szó. Ott van példának Oláh Ibolya. Róla már mindent olvastam, hallottam. És az emberek többsége elismeri tehetségét, viszont a hétköznapi oldalával nem tudnak mit kezdeni. Pedig … 

És most már saját magamról is beszélek. Magamat egy egyszerű, átlagos nőnek tartom. S mikor az arcomba vágják a hozzátartozóim, hogy milyen furán gondolkodom, milyen nehéz ember vagyok, stb. Meg nem így, hanem úgy kellene viselkednem, és én gondolom rosszul, nem ők… És bennem csak egy dolog merül fel: miért kéne nekem úgy gondolkodnom, viselkednem, ahogy ők elvárják, ahogy az emberek többsége elvárja???? Én csak magamnak akarok megfelelni. Sőt még magamnak sem. Csak lenni, létezni akarok. S ha vannak olyan emberek, akik így elfogadnak, akkor azokat érdekelni fogom, a többiek pedig …. És igyekszem én is így viszonyulni a világhoz. (nem mindig sikerül, de erre törekszem.)