Meg kellene fogadnom, hogy csak akkor írok, ha valóban van mondanivalóm.

Mondjuk, mivel ez nem egy honlap, sem egy hírújság, mások számára tök felesleges gondolatokat is leírhatok. Nem értem, mi a túrón aggódok olykor…

Megint abban a helyzetben vagyok, hogy lenne miről, de nem szívesen, mert még alakulóban vannak, és  – babonából-e? – nem akarom kifecsegni.

Tegnap este megnéztem a Next c. filmet. Egy elég érdekes gondolattal fejezték be. És persze, nem szó szerint fogom idézni, mert olyat én elég ritkán tudok. … vigyor…

Szóval, az jövő olyan, hogy ha előre belelátunk, akkor már egészen másként fog alakulni, mert azzal, hogy belenézünk, minden megváltozik. … asszem, valami ilyesmi.

Van, hogy megérzem a jövőt. De csak egy olyan lehetőségét, ami összhangban van az én vágyaimmal. S ha nem foglalkozom vele, csak meghagyom egy lehetséges változatnak, akkor bekövetkezik. Ha rágörcsölök, akkor felejthetem.

Szerintem az a titka a jövő formálásának, hogy ha vágyok is egy bizonyos lehetséges változatára, akkor is meghagyom a szabadságot a “jövőnek”, hogy úgy alakuljon, ahogy az nekem a legmegfelelőbb. Azt hiszem, ezt nevezik, az árral való együtt úszásnak. 

Más: a kisebbik úgy döntött, hogy angol tanárhoz akar járni. Jelzem: önként és dalolva. Mert a nagyobbik is jár, és lelkesen beszél az ottani élményeiről. Megkérdeztem, hogy ugyan miért gondolja, neki szüksége van a külön tanárra. Azt válaszolta, hogy amikor az iskolai tanár képeket mutat, akkor a többiek tudják angolul, mi van rajta. Ő meg nem mindig. Mondtam, hogy ezen én is tudok segíteni, ha gyakoroljuk a szavakat. Nem, nem. Ő megy a külön tanárhoz. Ám, legyen!