Mi az értékesebb? Az, ami meg van komponálva, szépen kidolgozva, órákat töltünk az elkészítésével jól átgondolva, kivárva a megfelelő pillanatot, vagy az, ami ihletetten készül, a véletlen műve és nincs rajta egy picit sem javítva?

Ha látok egy festményt, olvasok egy regényt vagy egy verset, meghallgatok egy dalt, megcsodálok egy fotót, nem azon filózom, hogy vajon mennyi időt és energiát szánt rá a készítője, hanem a kész művet élvezem.

Azt hiszem, tudom már, miért “vettem zokon”, mikor az ex megköszönte, hogy időt és energiát fordítottam az ajándék készítésére. Mert én észre sem vettem, hogy így lett volna. Nekem a folyamat maga élvezet volt, és csak azt szerettem volna, ha csak az ajándékot nézi, annak örül. Fura. Pedig én is voltam már így. Hogy annak jobban örültem, hogy időt és energiát fordított valaki az ajándékra, amit tőle kaptam. Mikor az olasz srác elment Londonban a magyar nagykövetségre (?) magyar újságért nekem, hogy végre magyar szót olvashassak.

Fura az élet. Nagyon. Sőt! Vicces. Amit velem “megcsináltak”, azt öntudatlanul, akaratlanul én is megteszem mással. Amit akadálynak láttam anno, az mégis elhárul, magától, de már úgy sem számít – nekem. S azon végképp röhögnék, ha az ex esetében is megtörténne. Az lenne az év vicce. De ezek csak egy érdekes momentumok az életemben, igazából már nem jelentenek semmit.

Soha nem gondoltam volna, hogy írni fogok. Hogy ez ennyire fontos lesz az életemben. A tánc, a zene mindig is itt volt nekem, és a vágy is megvolt, hogy táncolhassak valamilyen latin táncot. De az írás! Olyan voltam, mint Jane Austen, a levelezésben éltem ki a közlési vágyam. Aztán jött és van a blog.  Meg az egyéb írási lehetőségek. De egyelőre ez elég, még nincs bennem több.

Vágytam arra is, hogy tanár legyek. Hogy salsát oktathassak. De már nem. Pedig jó lennék. Szerintem. Talán pont ezért nem akarok már ezzel foglalkozni. Mert tudom, hogy abban nincs számomra kihívás. Marad a a tánc és a zene élvezete, ami tökéletesen elég. És így jut még sok másra is energiám.