Esik a hó.

A tegnapi túra egész jól sikerült. Nagyon kellet már. Friss, hideg levegő, ami nemcsak a tüdőmet mossa át, hanem az egész testemet; a fizikai megterhelés izzasztása; a természet nyugtató jelenléte és csodás látványa; a csend pihentetése; a fotózás kihívása; a hó hihetetlenül sokfélesége (van egyfajta arca, amely a legfinomabb porcukoréra hasonlít, és szinte kívántatja magát arra, hogy belefúrjam magam, az arcom, mindenem); a kellemes társaság; az, hogy végre beszélhettem olyasmiről, amit mással nem, és úgy lehettem csendben, hogy senki sem rótta fel nekem, és nem volt lelkiismeret furdalásom sem a szótlanságom miatt. Baktattam a hóban, és nem győztem hálát adni, hogy ott lehetek, és csodálkoztam magamon, hogy így élvezem. Egy ideje vágyom a természetbe, vágyom az ilyen túrákra. A havas táj meg különösen tetszik.

Hazafelé a buszon pedig azon molyoltam kifelé bámulva a párás ablakon, hogy egyetlen egy exre nem tudok barátként tekinteni. Elfogadnám, hogy ő mással boldog, és eddig is örültem, hogy így volt és van, de ha egyedülállóként találkoznék vele (ahogy réges régen, a múltban), a tekintetében a régi szerelem nyomait keresném, és vágynám azt a pillantást és szeretném, ha újra úgy ölelne, mint annak idején sok-sok éve. (http://www.lissza.hu/?p=3674)

Nem tudom, mi ez. Nem nosztalgia. Talán egy nem befejezett történet, melyről sokszor azt hittem, hittük, hogy már vége, de minden egyes találkozásnál ráébredtem, hogy még mindig nincs lezárva.

Egyszer azt mondta nekem, hogy mi, ha együtt maradnánk, sokat vitáznánk, veszekednénk (értsd: mint egy olasz család), én pedig meg voltam arról győződve, hogy köztünk egy hangos szó nem hangzana el. Mert mikor vele voltam, mindig olyan nyugodt, kiegyensúlyozott voltam, ha ölelt, bennem a lelki béke érzete áradt szét. Különös. Egyedül nála éreztem ezt. S más férfiak pedig ugyanezeket a szavakat mondták nekem, hogy velem érzik így magukat.

Meglehet, hogy ma már nem így lenne. Nem tudom. Jó pár éve nem találkoztam vele.