Tudom, közhelynek számít, hogy a szokásaink rabjai vagyunk. Nekem is megvannak a magam kis kötelékei, amiket nem akarok levetni: ilyen a minden reggeli szertartásom, a kávézás és az, ami most nem jut eszembe.

A múltkoriban elgondolkodtam azon, mi a szabadság. Az, ha valami ellen vagyunk, tiltakozunk: nem eszem húst (voltam én is nem húsevő), nem iszom alkoholt (ilyen is volt az életemben), nem dohányzom (előfordult ilyen is), nem drogozok (hát, még nem drogoztam), stb?

Szerintem az a szabadság, ha nem tiltom magam el semmitől, hanem tudatosan tudom, mit teszek. Ergo, ha kedvem van egy jó kis csirkecombhoz, akkor megeszem. Ha egy nagy slukkra vágyom a dohánypálcikából, akkor elszívok egyet. Vagy ha be akarok rúgni, akkor jól leiszom magam, mert így döntök. S ha egy marihuánás cigi bódító füstjét szeretném magamba szívni, akkor annak sem állok ellent. De mindez csak akkorra szól. Tudom, hogy máskor másként döntök majd, mert nem a farok csóválja a kutyát, hanem fordítva.

Nem bánom azt sem, ha a gyerekeim számítógépeznek a szabadidejükben, amíg azt látom, hogy a virtuál nem veszi át az uralmat felettük. Ha megtörténik, megálljt mondok.

Legyenek szokásaink, elkötelezettségeink, hobbijaink, de tudjuk, meddig uraljuk őket, s mikor akarják átvenni felettünk az uralmat.