Tegnap végülis kockára tettem kezeim épségét. J-nek levelet írtam. Leküzdve a büszkeségem egy csendes rövidke, egyszerű, barátkozós mélt bocsátottam útjára. Felesleges lenne eldobni egy értékes ismeretséget. Ő írta egyszer (nem szó szerint idézem, pedig úgy lenne az igazi…), hogy szép-szép a szerelem, de egy igaz barátság mindennél többet ér. Mivel már szerelem nincs és nem is lesz, akkor legalább legyen barátság. Mellesleg szeretem magam köré gyűjteni az embereket. Az is igaz, ugyanilyen intenzitással tudom őket hanyagolni is. De ez már a természetemből fakad. De ha egyszer megkedvelek, megszeretek vlkit, akkor, ha újra találkozom vele egy idő elteltével, úgy üdvözlöm, mintha el sem váltunk volna.

Szóval, kezeim egyelőre még egyben vannak. De ahogy szokták mondani: ami késik, nem múlik.