Tegnap nem tudtam magam rávenni semmire, csak este. Így akkor pucoltam meg néhány dolgot a lakásban. Ma pedig az ablakokat. Még hátra van a szobám függönyeinek kivasalása, de ha befejeztem az upgrade-et a másik honlapon, akkor nekiveselkedem. Nincs – még – vasalódeszkám, ami egyébként sem hiányzik, azonban ilyenkor jól jönne. Majd … egyszer…

Egyébként meg elég csendes ez a hétvége. A sport is kimaradt, a tanulás sem fog már menni ma. Pedig kellett volna. Majd … egyszer …

A múltkoriban egy légtérben tartózkodtam az exszel. Hm. Érdekes reakciója volt a megjelenésemre. Mikor úgy alakult, hogy a köszönés elkerülhetetlen volt, csak odavakkantott egy sziát, és ennyi. Hm. No, nem mintha sziánál többet akartam volna, de egy normális köszönést el tudtam volna viselni. Mindenesetre a találkozás, az, hogy újra láttam, nem kavart meg. Ennek örülök, mert azt jelenti, hogy túl vagyok rajta. Már szinte alig jut az eszembe.

Aztán az olyan dolgok is előkerültek, mit vállalok be. Elég sok mindent, s nem gondolok arra, mit hisznek rólam az emberek, de van, amivel még nem sikerült megbirkóznom. Azzal, hogy pl. a szüleim mit gondolnak, s milyen reakcióik vannak, illetve lesznek, ha egyet és mást megtudnak rólam. Emiatt elég kevés bepillantást engedek nekik a magánéletembe. Hogy ez jó vagy sem, nem tudom. Azon is filóztam, hogy itt vagyok ennyi évesen, és hagyom, mások – jelen esetben a szüleim, leginkább anyám – befolyásolják az életemet. Kicsit kiszolgáltatottnak érzem magam, mert a gyerekek tekintetében rájuk vagyok kénytelen hagyatkozni. Talán jobban bevállalnám saját magam előttük, ha úgy hinném, hogy a gyerekek őrzésében nem tudnának megszorítani.

Na, majd ezen is dolgozom.