Leesett a szezon első havacskája. Szép látvány.
Kissé szétázott a Mustang csizmám, mire beértem az istenhátamögötti irodába, de egyefene. Ja, az ne egye! Mindenesetre levontam a konzekvenciát, és legközelebb téli bakancsban fogom végig trappolni az idevezető havas utat. Egyefene a csini öltözetet! De ezt tényleg megegye!
Új dal ébreszt. A régi telón van egy csengő hang, ami kellemesen hangzott, és nem kaptam frászt, mikor reggelente ébresztgetett. Viszont az új telefonra elfelejtettek lágy dallamokat feltölteni. Csupa elektromos, ijesztgetős van rajta. Az egyik tűrhetőnek tűnt, de mikor második reggel kaptam szívbajt megszólalásakor, más megoldást kerestem. És választottam. Kicsit különös, hogy ez a dal már egyszer szerepet játszott az életemben, de most újra előkerült. Ha Somewhere over the rainbow, akkor csakis ez a dal jut eszembe. Hol van már Dorothy és a sárga út, meg Judy Garland?! De úgy látom, a gugli is leginkább Israel Kamakawiwo Ole-féle változatot kedveli… Én is.
Figyelem magam. Mennyit változtam. Elég sokat, ez tény. Viszont vannak még reakcióim, amik régen is megvoltak. Ma már sokkal enyhébb formában jelennek meg. S amit még érdekesnek találok, és nagy előre haladásnak, hogy kifejezem azonnal az érzéseimet. Elmondom őket. Igyekszem megosztani a másikkal, hogy értse, miért vagyok olyan, amilyen. Ez régen kevésbé ment. Először nyeltem, rakosgattam magamban a vélt vagy valós sérelmekből adódó rossz érzéseim. Mikor részemről betelt a pohár, robbantam. És ez senkinek sem volt jó. Az, hogy most kimondom őket, elsősorban magamnak segítek, mert legalább így tudatában leszek az érzéseimnek és még időben rendbe tudom szedni magamat. Néha még a másikra támaszkodom, hogy segítsen helyre rántani, de ilyenkor is tudom, hogy éppen mankózom.
Néhány napja nagy bölcsesség szállt meg (csak egy néhány pillanatra – nem is értem, hogyan történhetett 😀 ), és azt mondtam – nem szó szerint: ha mindig boldog akarsz lenni, akkor magadban találd meg az időtlen boldogságot. Csak magadra számíthatsz ebben (is), mert ha mástól várod, hogy boldoggá tegyen, kiszolgáltatod magad a környezetednek.
Tegnap este saját szavaim csengtek vissza a füleimben. Végig tudatában voltam, hogy az éppen lekonyuló kedvemért csak én vagyok a felelős, senki más. Vissza akartam rántani magamat, hogy újra jó érzéseim legyenek, csak nem találtam a módját. Írtam a válaszokat, a mondatokat, és vártam az áttörést. S az is megtörtént! S igaza van Abrahamnak a fokozatosságot illetően*! Tanácsos megtartani (mindig keresni egy jobb érzést keltő mondatot, gondolatot!), mert úgy simábban megy a felszállás. És a dühöt illetően is igaza van. Tényleg az egyik leghatásosabb rosszérzést oldószer. Ugyan rémísztő egy kívülálló számára, viszont a maga alatt levő embert arra szintre hozza, ahonnan tudatosan kiszedheti magát az érzelmi katyvaszból. Legalábbis ez működik nálam. Többször észrevettem, hogy ha rossz kedvem lesz, és nem vagyok képes kilábalni belőle csak úgy, akkor addig-addig “forgolódom”, míg el nem érem a dühös szintet. Ott kiengedem a gőzt, és utána már csak néhány könnyed gondolat, és kinn is vagyok a gödörből.
Jelen: most éppen a munkahelyen rám szakadt másnak a munkája, amihez gőzöm (alias szellentésem**) sincs. Köszike! Ha jót akarok magamnak, akkor alkalmazzam azt, amiről eddig papoltam. Irtó dühös vagyok. 😀
* Abraham az érzelmeket különböző szintekre teszi. Lásd ITT!
** Múltkoriban a kisebbik wc-re ment azzal a felkiálltással, hogy neki kakálnia kell. Néhány perc múlva kijön, hogy csak pisi és gőz jött ki belőle. – Most már tudom, honnan szedte a gyerek a szinonímát a szellentésre…