A Vízöntő-korszakában* élünk. A változás, a rugalmasság, a korlátozás nélküliség világában. Ha leragadunk, ha korlátozunk, akkor biztosra vehetjük, hogy kapjuk az Élettől a figyelmeztetést (baleset, betegség, szakítás, stb): hahó, öregfiú/öreglány, ébresztő! Vedd észre, változnod, változtatnod kell! – s rajtunk áll, hogy észhez térünk-e vagy sem.

S megint csak Richard Bach messiásos történetét** (vagy a Sirályt) tudnám idézni.

Hogy a fentiek miért jutottak az eszembe? Mert a nlcafén pont erről írtak egy cikket, és olyan ismerősek voltak a gondolatok: az elmúlt néhány évem erről szólt és fog még szólni egy darabig, amíg tanulom e korszak tanulnivalóit.

* valamiért azt gondoltam (talán a Hair-dal miatt), hogy jóval korábban kezdődött ez a korszak, s ma reggel olvastam, hogy csak 9 éve. Hm, ez megmagyaráz néhány dolgot…

** lásd a menüben!