Tegnap délután egy telefoncsörgés mentette meg a kezeimet a letöréstől. Ugyanis elkezdtem írni azt a bizonyos levelet J-nek, ami megírása körül tipródtam a múltkor. Olyan barátkozós hangulat lett úrrá rajtam, s annak folyományaként született meg a levél első mondata. Na, ebben a szerencsés pillanatban csörgött a telefon, hogy indulás haza. Hatalmas megkönnyebült sóhaj, és tepertem kifelé az irodából. Most örülhet az egom ezerrel, gondoltam, most sem kell félretenni a büszkeségét.